Az összpontosítás fejlesztésének tibeti képi ábrázolásához több magyarázó szöveg is született. Ezek alapján készült a jelen ismertetés is.

Az összpontosítás előfeltétele a nyugalom, a tudat lecsendesítése. Amikor lecsendesítem a tudatom, akkor a figyelem nem csapong különböző, éppen felmerülő tárgyak irányába. Megnyílik a lehetőség, hogy megmaradjon egy kiválasztott tárgy mellett. Ha a lecsendesülés folyamatában a tudat háborgása csitul, annál jobban tud összpontosítani a választott tárgyra. De hogyan juthatunk el a hétköznapi szétszórt tudatállapotból a tökéletes nyugalom és összeszedettség állapotába?

Az első kép a tudat különböző tevékenységeit ábrázolja, éppen akkor, amikor az ember elkezdi a gyakorlást. A tudata még képzetlen, csapongó (elsődleges) szennyezések és (másodlagos) szennyeződések fedik el felőle a valóságot. Azzal, hogy megpróbálunk a választott tárgyra összpontosítani, már el is kezdtük a gyakorlást, ráléptünk a megvilágosodáshoz, felébredéshez vezető ösvényre. Itt még csak a rövid távú emlékezetünk segít bennünket abban, hogy ne felejtsük el mesterünk, tanárunk útmutatásait. A figyelmünk egyelőre még kevésbé irányítható, látszólag önkéntelenül akad rá, és nehezen rögzül tárgyára. Tehát a tudatfolytonosság egésze sötétben van előttünk, s megvadult elefántként rohan, a szennyezett figyelem sötét majma előtt, vagy mellett. Ez a majom véletlenszerűen el-elkapja az állat nyakában lógó kötelet. Az ember énképe lángjaiban emésztődik. Mégis, a megvilágosodáshoz vezető út szakaszait nem fogjuk tudni megjárni az ebben a tűzben rejtőző energia nélkül. Ezt azzal állítjuk a szolgálatunkba, hogy mind gyakrabban és tartósabban ragadjuk meg a pillanatot,mind gyakrabban és tartósabban leszünk képesek az összpontosítás választott tárgyát tudatunk fényében tartani.

A második szakaszban "erőfeszítéseinket" folytatva, egyre többször leszünk képesek az elefánt kötőfékét megragadni. Ennek következtében mind a tudat (elefánt), mind a szétszórt figyelem (majom) "sötétsége"oszlani, halványodni kezd. A tudatban a figyelem tárgya egyre tisztábban és hosszabban jelenik meg.


A rövid távú emlékezet teljes birtokában az ember képes lesz az elefánt kötelét a kezében tartani, de az énkép még nem foszlott teljesen szét: lángjai még mindig akadályozzák a tudatfolytonosság teljességével valószemtől-szemben találkozást. A félig már tiszta (de még mindig szétszórt) figyelem majma vezeti a tudatelefántját, s az ember még ragaszkodik egy téves elképzeléshez, amelyet az énjének tart, amivel eddig azonosult. A képen látható nyúl arra az akadályozó tényezőre utal, amelynek helyes megértése, és a javunkra való hasznosítása a következő szintre lépés záloga. Abból a szellemi erőfeszítésből ered, amellyel igyekszünk a figyelmet a tárgyán tartani.
A negyedik szinten az összpontosítás közben a tudat önmagára vonatkozó "felderítő" működése a jellemző. Ugyanakkor a rövidtávú memória kiterjed és finomodik. A túlzott vagy lanyhuló belső erőfeszítés egyre inkább átadja magát a megfelelő erejű belső tevékenységnek, ami kiterjed az egyhegyű összpontosítást megelőző és követő időszakokra. A gyakorló kitapasztalja, mekkora belső erő kell ahhoz, hogy a figyelme, zavartalanul a tárgyán időzhessen. Most már teljes mértékben ki tudja használja rövid távú emlékezőképességét, és amint elkalandozik a feladatától, képes visszatérni hozzá, javítani hibáin, mivel eszébe jutnak mestere szavai. Valójában itt válik el egymástól a meditáció tudatállapota a hétköznapi szinttől. Ennek egyik jele az, hogy innentől a hétköznapi szinten előrevivő, kellemes élményt nyújtó tevékenységek hátráltatják a gyakorlást. Afeletti örömünkben zökkenünk ki az összpontosításból, hogy milyen jól tudunk összpontosítani választott tárgyunkra.


Az ötödik szinten a tudat szinte magától ráhangolódik választott tárgyára, és voltaképpen ez maga a tudatfelderítő tevékenysége, amely hajlamos az éberségét növelni, és ezzel megint csak eltereli a figyelmet, ezért ettől is meg kell majd szabadulni. Az erőfeszítés tüze (az énkép lángja) már kisebb, a nyúl eltűnt, és a tudat már lecsendesedőben van.


A hatodik szinten a szétszórt figyelem majma előtűnik a szennyeződések alól, a tudat elefántjáról is szinte teljesen eltűnik a szellemi tunyaságot, lomhaságot jelképező sár. Már csak a legfinomabb formában jelentkezik a belső erőfeszítés alá- vagy túl becslése, amit egy leheletnyi összpontosítással helyrehozhatunk, mielőtt még figyelmünk elengedné tárgyát, még mielőtt kiesnénk az összpontosításból.


A hetedik szinten a fegyelmezetlen figyelem majma eltűnik, az elefánt teljesen kifehéredik, nem érintheti többé a szétszórtság vagy belső tunyaság. A béklyó és az ösztöke is eltűnik, mivel a rövid távú emlékezet és a tudatfelderítő tevékenysége csak a minden erőltetés nélkül megtörténő elmélyedés folyamán működik. Így a végén a meditáló egyszerűen letelepszik, és egy tökéletesen kiegyensúlyozott állapotban lesz otthon. Ezt egykellemes testi-lelki könnyűség-érzés kíséri, amit általában egy repülő alak jelképez. Ekkor már figyelemnek a tökéletes uralma jellemző a test, a tudat, az összpontosítás választott tárgyai felett. Az elmélyülésben derülten szemlélődő tudat a komolyabb gyakorlatok, pl. az elemző belátás vagy tisztán-látó elmélyedés (vipasszaná)meditációjának az alapja. Ez ismét egy új belső erőfeszítést igényel, ezt a tűz jelképezi. Az ehhez tartozóelemző gondolkodásnak a kardja látható az utolsó képen, az elefánt hátán ülő Mandzsusrí kezében, akivel ilyenkor azonosulhat az elmélyedő. Ehhez társul a samatha meditációval elért tökéletes összpontosítás.

Ez az összpontosítás nem kevesebb, mint fél év alatt érhető el, megfelelő feltételek, útmutatás és vezetés mellett. (Ez legalább a reggeli és esti üléseket, a hétvégi hosszabb meditációs periódusokat és a rendszeres elvonulásokat jelenti!) Ha a kifejlesztett összpontosítást nem követi az elemző belátás gyakorlata, vagy más hasonló vagy összetettebb elmélyülés, akkor az elért eredményekért ismét meg kell küzdenünk.